Langymeleg tavaszi éjjel volt, amikor Újpest egyik hetvenes években épült panellakásának nagyszobájában lomhán, s szurokfekete szárnysuhogással feltámadt a szél. Pékné született Csülök Veronika úgy hasalt a szőnyegpadlón, végtagjait a szélrózsa mind a négy irányába kiterjesztve, mintha annak szerves részévé kívánna válni. Vagy inkább alábújni mégis inkább. Jobb, valamint bal markában úgy szorította a pár perccel azelőtt magára rántott lepedőt, hogy ujjai is belefehéredtek, de dehogy gondolt ő evvel most, csak lapult a fehér vászon alatt, szemeit összeszorította, levegőt sem vett. Fölötte kábé két méterre isten tudja, mióta, szabályos koncentrikus köreit rótta egy denevér.
A tévéből kiszűrődő hajnali krimi kékes fénypizsamában nyújtózott keresztbe a megüresedett ágyon. Pékné imádott a tévére elaludni. A politikai elemzőműsorok egyenletes mormogása, vagy akár a zombik sivalkodó emberevészete egyaránt elandalítólag hatott rá. Ilyenkor nyálát szépen kicsurgatta a párnájára és reggelig horpasztott, azt se bánta, hogy szokás szerint minden műsorról lemaradt. De nem ma. Úgy tíz perce történhetett, hogy a kitartó szárnysuhogás végül szétfoszlatta álmát, s az első eszmélésénél kábán a plafonra emelte tekintetét. Először madárnak hitte a jelenést, aztán ahogy nézegette, arra a logikailag helyes következtetésre jutott: madár vagy sem, további intézkedésig bölcsebb eltűnni a balfenéken. Amúgy komótos helyváltoztató tempóját meghazudtolva, egy hirtelen ötlettel oldalvást gurult az ágyon, a lepedővel bebábozta magát, és - így ahogy volt - tompa nyekkenéssel landolt a padlón. Hasra. Ott egy-két gondolatnyit meglapult, de mivel a fenevad mégsem sújtott le rá a magasból, vette a bátorságot, és szétterült, hogy azért ne zsibbadjon el nagyon, mire sor kerül az ütközetre. Meg kell azt hagynunk, hogy Pékné élete során többször keveredett konfliktusba az állatvilág ilyen-olyan képviselőivel, így minden macskától eltérő élőlény társaságában hatalmába kerítette a gyanakvás. Még élénken élt benne az emlék, amikor gyermekkorában merő jóindulatból odaállították egy járdán parkírozó ló fejéhez, mire az állat rábámult, és könyékig bekapta az alkarját. A macskákkal azonban nagy barátságot ápolt, különösképpen, hogy azok minden nappaliban nem őshonos berregő rovart kiböktek, és uzsonna gyanánt morzsázás nélkül elfogyasztottak, így nem kellett elővenni a papucsot vagy a porszívót.
El tudjuk hát képzelni, mit élt át szegény feje ezen a hajnali órán, ahol senki nem volt körülötte, aki segítségére siethetett volna nagy bajában. Azt hamar belátta, hogy ebben a pózban mégsem töltheti az egész éjszakát, de ahhoz legalábbis ki kéne merészkedni a biztonságot nyújtó - vagy annak látszatával kecsegtető – lepel alól. Becélozta hát a nagyszoba ajtaját, és amennyire a szőnyeg és a hálóing közti súrlódási erő engedte, nekilódult, hogy elkússzon annak irányába. Lassan haladt, ellenben lendületesen imádkozott, hogy a denevér józanul felmérje: aránytalanul terebélyes számára az aljnövényzetben hörgő zsákmányállat, és ne kísérelje meg azt megragadozni, pláne elcipelni. Pékné az ütemes szárnycsapkodással összhangban elhernyókázott a küszöbig, ott az ajtófélfába kapaszkodva félig szabályos guggoló támaszba kepeszkedett, majd onnan valahogy felegyenesedett (dehogy nyögött most fel, nyelvét is beharapta, térde se reccsent) és huss, kívülről magára csapta a szobaajtót. Az előszobában aztán lehámozta magáról álruháját és letörölgette homlokára kicsapódó rémületét. Hajnali fél egy. Hosszas megfontolgatásra nem volt idő. Tükörképét laposan szemlélve felidézte, hogy napokkal ezelőtt csakugyan hallott az ablak irányából egy tompa puffanást, de mivel azóta egyfolytában éjszakára járt dolgozni, nappal meg aludt, akaratlanul is felvette hívatlan lakótársa bioritmusát. Úgymond összecsiszolódtak. Amíg Pékné a munkahelyén virrasztott, emez a csillárt kerülgette. Amíg Pékné a tévén aludt, emez az ágy alatt csüngött. Napok telhettek el, mire Pékné munkarendjének jóvoltából összehozta kettejüket a sors a közös lakásban. Pékné - mivel mélységesnél is mélyebb empátiával rendelkezett - megsejtette, hogy mostanra már a denevér nyilvánvalóan eljutott az éhség oly fokára, hogy mindenre képesnek érezheti magát egy jó falat reményében. És ez rá magára nézve nem volt épp derűlátó felismerés.
Ilyesféle gondolatoktól terhelten Pékné mamuszba bújt, köntöst kerekített magára és kulcscsomóval a markában átcsengetett a szomszédasszonyhoz. Vészterhes időkben nem számít, hányat mutat az óra. Irma asszonyt még ébren s frizurailag becsavarva találta. Ugyan amikor így meglátta, rögtön kétségessé is vált számára a szomszédasszony hasznossága az ügyében, de biztos, ami biztos, ketten még sincs egyedül. Irma asszony a hír hallatán szájához kapta kezét, és sose tudjuk meg, miért, magához vett egy fürdőlepedőt, mielőtt behúzta volna az ajtót maga mögött. Immáron ketten visszaóvakodtak az előszobába. Onnan egy egyetértő bólintással s bejelentés nélkül rárontottak a denevérre, aki eddigre már cincogással festette alá repkedését. Irma minden teketóriázás nélkül elkezdte a jókora törölközővel csapkodni a jószágot, aki erre megvadult és dohogva megduplázta keringési sebességét.
„ A hkhúúú****a anyhhááádat! – szidalmazta Irma asszony, minden csapásra kicsit kifulladva, de még megnyomva a hangsúlyt.
„Irmuskám, nem így kéne…” – próbálkozott Pékné félig-meddig meggyőződve igazáról.
„Thhaa-kkkaaa-rodsz innen..teeee” – csattogtatott az asszony, mire a jószág begorombult és már nem cincogott, rikácsolt inkább vissza feléjük.
Pékné bár karjai fedezéke mögé rejtőzött, átlátta a helyzetet, mert éles eszű asszonyság volt. A denevér ugye ultrahanggal tájékozódik, és ahogy be, úgy ki is tudja tájékozódni magát, hiszen az ablak ott van, résnyire nyitva, csak az ultrahang valamiért nem talál kiutat. Vagy valami ilyesmi. Annyit bizton tudott, hogy a törölközővel való noszogatásra nem reagált pozitívan a denevér ultrahangolója.
„Inkább majd én” – mondta végül, és kitessékelte Irma asszonyt a lakásból. Újra ott találta magát egyedül az előszobában. Csak abban volt biztos, hogy segítséget kell kérnie. Nyelvét oldalvást félig kidugva, jobb kezét óvatosan végigfuttatta az ajtó melletti szobafalon, kitapogatta a kis szekrényt és lecsente róla a hordozható telefont. Néma csendben ráhúzta a denevérre a szobaajtót és segélykérően bámult a kezében levő készülékre. Tárcsázott.
„Tűzoltóság.”
„Halló. Jó estét kívánok, Pékné vagyok innen Újpestről és abban szeretném a segítségét kérni, hogy berepült ide hozzám egy denevér…”
„…”
„..és gondoltam, hátha maguk találkoztak már ilyen esettel…mondja már meg, csillagom, mit kell ilyenkor csinálni..?!”
Pékné tudta jól, hogy kérdése vigadalmat fog kelteni, de arra a vinnyogásra és a telefon köré sereglő csizmás talpak dobogására (fiúkgyertekgyorsaneztahülyéthallgassátokmeg) mégsem állt készen, ami a kagylóból hozzá kiszűrődött.
„Asssssziiiii..asszonyom..ugye megérti…íííjjj…erre mégsem tudunk kivonulni…”
„Persze, hogy nem. De talán tudnak valamit tanácsolni, hogy mit tegyek. Maguk között annyi a paraszt…”- mondta ezt jó szándékkal Pékné, hiszen egykor volt ura is az állomáson dolgozott, így tudta jól, hogy vidéki gazdálkodók is voltak szép számmal az állományban.
„Höhhh…”
„Nem úgy…”
„Asszonyom. Hívja fel a kisállat befogókat. Csók.”
Ezzel Pékné ismét ott találta magát segítség nélkül, kettesben az állattal, aki odabent fáradhatatlanul kerengett a csillár körül. Na de Pékné sem volt egy elveszett ember, felcsengette hát a tudakozó éjszakai munkatársát, aki két ásítás között megadta a kívánt számot.
„Eee-eeegeeen?” - szólt bele egy bajuszos hang. A kisállat befogó.
„Jó estét kívánok, Pékné vagyok Újpestről. Kérem, tessék szíves lenni kijönni, berepült a szobámba egy denevér és itt kering.”
„Ó, csókolom…reggelig nem tudunk kiszállni.”
„Reggelig??? Én addig megbolondulok!”
Péknének volt egy olyan tulajdonsága, hogy nem hagyta magát nagyon lerázni.
„Hogyan viselkedik az állat?”
„Hát hogyan…repül..”
Pékné közben résnyire nyitotta a nagyszoba ajtaját és bekémlelt. A denevér hangosan és panaszosan nyávogva kerengett körbe-körbe.
„Mintha…nyávogna…”
„Igen, meg van az rémülve..”
„Hát még én!”
„Ablak nyitva van?”
„Résnyire, úgy jöhetett be.”
„Akkor nyissa ki teljesen, az ég szerelmére.”
Pékné beleborzongott a gondolatba. Ugyanis ehhez a hadművelethez elkerülhetetlen, hogy elhaladjon az állat alatt. Látta ő a Macskafogót, tudta ő jól, hogy megy ez.
„Nem fog…?”
„Nem fogja megenni. Nyissa ki az ablakot, húzza el a függönyt.”
„Maradjon vonalban…”
Kétféle embertípus létezik. Vannak, akik inkább lassan szeretik lehámozni a ragtapaszt, mások egy villámgyors mozdulattal letépik, ég, csíp, de legalább túl vannak. Pékné ez utóbbi típusba tartozott. Nem adott esélyt magának a visszavonulóra, gyorsan visszamumifikálta magát levetetett leplébe és derékszögbe görnyedve egy elnyújtott csatajajveszékeléssel (jááájjj..jáááájmamááám…vííí-iiiííí) berohant a szoba átellenében levő ablakhoz. Rettentő hangja valóban kissé mintha elnyomta volna a fenyegető nyávogást. Egy hirtelen mozdulattal félrerántotta a függönyt, feltépte az ablakot és visszaszaladt az előszobába.
„Hhh—hhh…”
„Nos?”
„Khhinyhhitottammmhh..”
„…és az állat?”
Pékné bedugta orrát az ajtófélfán túlra. A denevér odaát csakugyan közelebb merészkedett az ablakhoz, de nem tért le a pályáról, tovább futotta köreit és egyre panaszosabban vernyákolt.
„Nem értem..miért nem megy ki?”
„Van esetleg fal a tető és az ablakkeret között?”
Volt hát. Pékné csak most értette meg. A denevér abban a sávban kerengett mindezidáig, ahol a beton blokkolta a hang kifelé vezető útját. Mindenhol akadályt érzékelt.
„Menj már lejjebb, az isten áldjon meg…”
„Na?”
„Nem…nem talál ki…”
„Hát, akkor meg kell várnunk a reggelt.”
„Reggelig én itt szörnyet halok!”
És ezt komolyan is gondolta.
„Semmi vész, asszonyom. Csak arra ügyeljen, hogy ne harapja meg. Visz…”
Ekkor olyasmi történt, amit Pékné egyetlen poloskákkal cifrázott rémséges rémálmában sem mert elképzelni: mintha varázsszóra tenné, berepült egy másik. Egy sokkal nagyobb.
„Irgalamas mamám….”
„Mi történt?”
„Bejött még egy! Egy hatalmas nagy!”
„Öhm…különös.”
Pékné is majdnem elsorolta, hogy szerinte mi minden különös, de a nyávogva szárnyaló duettől elakadt a szava. Mintha kézen fogták volna egymást, úgy repültek körbe-körbe.
„No akkor pláne vigyázzon magára. Reggel kiszállok” – tette le a bajuszos és Pékné esküdni mert volna rá, hogy hallotta, amint a párnájába visszasüppedve hozzá morogja: „ha még lesz értelme...”
Pékné feladta. Úgy ahogy volt, szellemöltözékében, lecsúszott az ajtófélfa mentén, fejét tenyerébe horgasztotta. Pár perc telhetett el így, amikor újra felnézett, hogy felmérje esélyeit. Ekkor lepte meg az aznap éjszaka harmadik különös történése: az új denevér, ahogy jött, úgy ment. Az ablakkeretbe kapaszkodva visszamosolygott, odanyávogott egyet a kicsinek, aki fogta magát és vidám cincogással követte őt a langyos éjszakába, oda se bagózva a dermedten bámuló Péknére. Volt nincs, a két denevér önszántából elhagyta az ingatlant. Pékné egyszeriben felragyogott. A sokktól még mindig lepedőbe csavarva elbotladozott az ablakig, és bevágta utánuk. Kétszer-háromszor megrángatta a kilincset, hogy biztos bezárta-e, majd megkönnyebbülésében leroskadt az ágyra, és csak kacagott, kacagott, amíg álomba nem ringatta a tévé kékes derengése. Mialatt a képernyőn hurutosan hörgő élőhalottak masíroztak egy békésen szunnyadó amerikai kisváros felé, Pékné álmodott. Furcsákat. Álmában egy denevéranyuka volt, aki elvesztette csemetéjét, de szerencsére rátalált egy újpesti panellakásban, ahova utolsó pillanatban érkezett, mert egy vérszomjas múmia épp kicsinye felé dülöngélt, minden bizonnyal azzal a szándékkal, hogy felfalja őt mind egy szálig.
