HTML

Szösszenetek

Friss topikok

  • huKKK: Kár azért a pasiért aki nem elég motoros. (2014.12.24. 10:58) Motorosan
  • D-mon: Imádtam azt a délutánt...és most imádtam újra átélni azt a harsogó izgalmat, ragyogást, amit vissz... (2014.02.28. 20:51) Vulkánkitörés az Ezüst tó mélyén
  • D-mon: Szuper!!!!! A Télapó, Klári és Te is. Szerintem még reménykedsz is,hogy mégiscsak van Télapóóóóóó,... (2013.12.04. 20:19) Hófútta vendég
  • Kismarcsi: Végre! Most legalább elhiszik, hogy teljesen jogosan vagyok ennyire büszke rád! 100 éves korodig t... (2013.09.24. 20:27) Interjú a Démonnal
  • Kismarcsi: Szétszakadt a szívem ezerfelé, miközben olvastam...Elősétáltak emlékeimből az elbúcsúztatott cicái... (2013.09.11. 19:49) Dr. Bubó megszán

Címkék

Motorosan

2013.01.12. 01:23 D-mon

Kis Ildikó.JPGHa az ember tömegközlekedést vesz igénybe, a felkészültebbje nem lepődik meg, hogy ezt cselekedvén tömegek közlekednek vele együtt. Léteznek még persze szükség szülte alkalmi tömegközlekedők, de róluk majd máskor essék szó. Mivel egy átlagos munkanapomból hanyagul számítva is 3 órát rabol el, hogy O (otthon) pontból M (munkahely) pontba, majd onnan E (edzés) pöttyöt érintve visszakeveredjek a bázisnak minősülő O pontba, anélkül, hogy B (barátnő), P (pasi), K (közért), R (rokonok) állomásokat említenék, nem kell hozzá nagy mágusnak lenni, hogy számottevő tapasztalatmennyiséget halmozzak fel a témában.

Tömeges közlekedéshez elengedhetetlenül igénybe vétetik a BKV számos eltérő színű, hosszúságú, gyorsaságú, és hajléktalanszag-intenzitású járműve. A tömegközlekedés alapelvével maximálisan egyetértek, a trolit tetszetősnek, a villamost kifejezetten csinosnak találom, a menetidőt sem pocskondiázom, ha nem piszkálnak, mosolygós, együttműködő, szende utazóközönségként viselem magam. Az ellenőrök kék szigeteit messziről beazonosítva én már jóval a mozgólépcső megközelítése előtt kikészítem és a megfelelő oldalra lapozva engedelmesen mutogatom a bérletem. Vannak utastársak, akik ezt oly drámai módon képesek előadni, hogy ámulattal adózom pár pillanatot színészi képességeiknek, mellyel az érzelmi skála egy elég széles hasábján végigszerepelnek egy szimpla jegy- és bérletvizsgálat alkalmával. Vannak, akik vérplazmájukig sértetten, megfeszült karizmokkal a dolgát békésen bambulva végző ellenőr orrüregébe passzírozzák fel kis kartonlapjukat, mások Hitlertisztelő mozdulatra emlékeztető karnyújtással a kaller szemüvegére tapasztják az iratot, de akadnak szép számmal, akik szimplán ignorálják a felszólítást, és oly közönyösen sétálnak végig az ellenőrök alkotta allén, mintha az állatkertben a számukra érdektelen élőlény ketrece mellett haladnának el fitymállón.

Számtalanszor találkozom BKV által felidegelt embertársaimmal, akik nyálfröcsögtetve rugóznak sérelmeiken. Hovatovább saját magamon is felismerni vélem, hogy a tömegközlekedés egyfajta katalizátorként működik a városban: jámbor, álmitos zötykölődő emberekből dohogó idegzsábákat szintetizál. Hogy ennek miértjére rájöjjek, heteken át tartó kísérletezésnek tettem ki magam. Feltett szándékom az volt, hogy megfigyeljem, miért is oly divatos a BKV-t szídni. Mi bajom van nekem? Ha nagyon odafigyelek, biztos lokalizálható a nyűg eredete. Utaztam hát erre is meg arra is, átszeltem, felszálltam, helyet adtam át, leszálltam, átszálltam, nézelődtem, kapaszkodtam, nyomógombot nyomogattam, szaglásztam és szorgos utazgatásomnak meg is lett az eredménye. Rájöttem. A tömegközlekedésben számomra legirritálóbb faktor az utastárs. Ha az ember egyedül kanyarog a busszal, ugyan mi baja adódhat? Szép tájakat lát, betűzgeti a mellette elhussanó plakátokat, hátha a harmadik példány után összerakja, miről szólnak, utánabámul egy járókelőnek, élvezi, hogy nem ő vezet, mégis halad. Személy szerint én a világirodalom vastag klasszikusait is egy-egy járművön fel-alá utazgatva olvastam ki. Azonban - lett légyen "ablakot-nem-nyitunk-mert-ká-hideg-van!" jelmondatú tél, avagy izzadságpatakokat fakasztó, inget hátra foltokban odatapasztó fülledt nyár, a tömegközlekedési eszközökre felhágván, majd az állók között magát és csomagját kicsit beljebb verekedvén az embert jó eséllyel orrsövényen találja egy hajléktalan. Rossz eséllyel egyszerre három, akik - összetartó egy bagázs - mindenhová, de legfőképp a céltalanság irányában együtt utaznak. Gyakran látom, hogy nagyjából négy-öt szabad ülés is hívogatja a nyúzott utazókat, de ugyan kinek van kedve melléjük telepedni és egy effajta balga döntés miatt bolhákkal fűszerezett, szúrós vizeletfelhőt inhalálni? Érthető hát a spontán klikkesedés.

Meg kell vallanom azonban, hogy a csövesek ülésbitorló, vakarózó, céltalan bűzölgésénél van egy számomra még sokkal irritálóbb utastárs fajta: a motorosan lassúak brigádja. Ezzel a kifejezéssel először pszichológia órán találkoztam, és hosszú hónapokig tartott, míg a bukósisakos, pöfögő bringások képét nem társítottam végre ehhez az embercsoporthoz. Ők az én tökéletes ellenpólusom. A motorosan lassú ember beszédében, mozgásában, reakcióiban, megnyilvánulásaiban túlszárnyalhatatlan tehetséggel altatja a tejet. Én viszont pörgök. Hadarok, egyszerre három fonal van a számban, és mindegyiken egy-egy mondanivaló szánkázik épp kifelé, feladataimat serényen végzem, a pasim mindig elképed, hogy míg ő egy pillanatra lehunyja a szemét, én már lezuhanyoztam, hajat mostam, majd azt megszárítottam, kivasaltam, magamat letestápolóztam, teát főztem, elláttam a macskaállományt és még őt is alaposan megmasszíroztam - bizony én ripsz vagyok, meg ropsz. Piciket lépek, de gyorsan. Motorosan gyors vagyok. Ha ez a két motoros találkozik teszemazt a metróajtóban, abból csodák születnek.

Szerda reggel, metróváró lézengés a Deák téren. A kivetítőn az unalomig ismételt rajzfilm jelzi, hogy húzzunk arrébb a biztonsági sávról, melyet egy kedves hölgy audio verzióban is megerősít, mert menten berobog a metrószerelvény, majd felszólítanak, hogy minden ajtót vegyünk igénybe és igyekezzünk már, az atyaúristenünket nekünk, mert nem ér rá a pilóta, vagy kapitány, vagy hogyhívják. Vezető bácsi. Nyílik az ajtó. Én az ajtó szélére húzódva, türelmesen ösvényt biztosítok a kifelé özönlőknek, nem akadályozom a forgalmat, majd alapesetben, amikor eljön az én időm, határozott léptekkel besietek, felmérem, hogy hol támadt rés, ahova beállva vagy beülve, táskáimat gondosan a lehető legkisebb helyre begyömöszkélve nem képezek közlekedési dugót, és a kellő pillanatban leszállok, hasonló határozottsággal. Nos. Ez a terv már azzal meghiúsul, hogy nem mindenki gondolkodik így. Az ajtó túloldalán türelmetlenül totyorgó - jobbára - idősebb nemzedék még meg sem várja, hogy megérkezvén a szerencsétlen kék hernyó oldalra csúsztassa ajtajait, már szatyorkáit a résbe előretolva gázol befelé, áttaposva leszállni próbáló honfitársakon, lábakon, kutyákon, babakocsikon. Számára a játék célja, hogy ő hamarabb foglalja el a felszabadult üléshelyet, mint ahogy bárki leszállna a szerelvényről. Ha nem sikerül, egy szinttel lejjebb kerül és levonnak 15 pontot. Amikor ebben a törekvésében sikerrel jár, azaz: ül, elégedetten néz szét és mintha motyogna is valamit bajszocskája alatt. Ám ha a leszállni vágyók az imént bemutatott benyomulástechnikát nehezményezik, és ennek hangot adva egy-két káromkodás vagy kritika fogalmazódik meg részükről, gyakorta megesik, hogy miután helyüket elfoglalták, az előrenyomakodók az előmelegített ülés biztos öleléséből még etikai leckéket is zúdítanak a népre. Sokat lehet ám reggelente tanulni tőlük.

Ezen még mindig túl tudnék lépni különösebb érzelmi involválódás nélkül, úgy érzem. De vannak ezek a motorosok. Fránya egy népség. Azok aztán engem is kiidegelnek. A motorosan lassú ember hozzám hasonló türelemmel kivárja, amíg a szerelvény lefékez, megáll, ajtót nyit, és akiknek ez szívük vágya, leszállnak. A motorosan lassú - legyen most - pasas az ajtóban még elgondolkodik bizonyos - számára fontos - dolgokról, hümmög hozzá, majd leszegett állal, aktatáskáját inga módra meg-meglengetve megtesz egy lépést. Kinyújtja jobb lábát és mellézárja a balt. Ez a lépés jobbára arra elég, hogy beérkezik a metrószerelvénybe. A problémát ott látom, hogy ő ezzel elintézettnek gondolja a dolgát. Nem nehezedik rá különösebb lelki teherként, hogy mögötte még hatan-heten ugyanezzel a szándékkal sorakozunk. A metró már pirosan vijjog, hogy tessünk vigyázni, az ajtók záródnak. Az ember próbál udvarias lenni, nem benyomakodni az aurájába, vezényszavakkal nem nógatni, csak pusztán elkerülni az ajtó általi lófarok odacsípést. A motoros még mindig egy helyben áll, dülöngél kissé, és egy nagyobb méretű borjú komótos elfogyasztása végett igen jóllakott krokodil sebességével hordozza körül tekintetét, megvizsgálva, hogy hova tudna kábé húsz perc múlva leülni. Nem mozdul egy lépést sem, hóna alatt, lába között, kalapja fölött már egy-egy végtag hátulról csak befúródik, nyomakszunk befelé, mert a vezető bácsi már türelmét vesztve arra kapacitál, hogy haladjunk már beljebb, vagy ha nem, takarodjunk ki, úgyis jön mindjárt a másik metró. A motorosnak lassan kezd kialakulni az a nem megalapozott sejtelme, hogy vannak a háta mögött valakik akik valamit akarnak, és ezen méltatlankodva felhorkan, majd behúzza a könyökét. A keletkezett űrt kihasználva aztán mind beáramlunk, mint folyósodrásban elakadt ormótlan faágat, megkerüljük és beözönlünk az üres térbe. Villámokat szórunk rá, ki a hátába, ki az agyába, én a szemébe nyílegyenesen, de fel sem veszi, nemhogy nem érti, nem foglalkozik vele. Talán egy hangyányit zavarja a sok rohangálás és nyüzsgés, ami ezen a tipikus szerda reggelen megzavarja álmos mélázásában. Miután kizeuszkodtam magam, és a bennem felbőszülő Triton király is alább csillapodott, a leszállás műveletéhez gondosan elkerülöm a motorost, és rácsatlakozom a magamfajtákra. Együtt, egy tempóban hömpölygünk a mozgólépcső teteje felé, ahol egy újabb érdeklődő, kékzubbonyos terapeutacsapat vár reánk. Csoda, ha vezetésre adom a fejem?

komment

Címkék: Címkék

A bejegyzés trackback címe:

https://d-mon.blog.hu/api/trackback/id/tr215013285

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.